Úgy dalol némán, hogy sírnak a fák
A férfi,
mint szárnyát-szegett madár,
úgy dalol némán, hogy sírnak a fák,
könnyeket rejt a sötét magány,
lelkéből kékség, pajzán merészség
tova tűnt már...
Harmatos
szirmok hol vagytok már,
ringató lágyság hiánya fáj,
karjával szorít, napfényt ölel,
tüzesen éget,
most hamvad el.
Ő az,
ki meghalt szerelemért,
gyöngéden fogta Kedves kezét,
csókokat szórt a lába elé,
kitárta szívét,
tűz-melegét.
Viasszal
fonta köré a fényt,
harcolt oly hévvel szerelemért,
azt akarta, vágyta, Őt szeressék,
csókolják, öleljék,
megszenvedjék...
A nő
az, ki játszott a férfi szívvel,
két kézzel ölelt és taszított el,
lopta a fényt, éjjel osont,
mezítláb járkált
gyöngyharmaton.
A bánat,
mint vérző sajgó sebet,
úgy sírja kínját szerelemnek
nem szól, csak némán tova mereng,
fájdalmát tűri
és sírig szeret.
A férfi,
mint szárnyát-szegett madár,
úgy dalol némán, hogy sírnak a fák,
könnyeket rejt a sötét magány,
lelkéből kékség, pajzán merészség
tova tűnt már...
Hangosversként itt hallható:
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=239&catid=main