Összemosódás

 
falánk éj falja az időt, 
a sötétség Hold ágyasa lesz, 
sistergő ólom a levegő, 
láncait húzva hajnal közeleg, 

falnak csapódik a világ, 
átbucskázik a gravitáció, 
s az ébrenlét és álom közötti 
vékony réteg kiradírozható,

sivár korunkon ostor csattan, 
léket hasít a gondolatba, 
s az őrült mókuskerék tovább forog 
korról korra, századról századra, 

a jelen lobogva gyorsan ég el, 
a múlt fagyos falakon hatol át, 
a jövő csalfényben mutatja 
törtlábú, roggyant bőség-asztalát,

melyen minden íz eggyé-keverve 
keserű löttyé változik, de mi 
mégis habzsolnánk élvezettel, 
ám széttárt karunk keresztje-árnya 
létünk fényét elfedi, 

s az elrajzolt-léptékű hátterek előtt 
ismét-és-ismét összemosódnak 
korok, arcok és jellemek...