A lélek balladája
Szellő lebben,
szűzi-lényt titkol lágy selyemben,
mozdulatlan - öreg fűz nézi roskatag,
lábainál dalt csobog a kispatak,
kaviccsal játszik, sziklakőre felcikázik,
fut-szalad partra, füvet vizével itatja.
Leveleken szellő sóhajt, éji-hűst - kérőn óhajt,
Orcát árny takarja, nyakát Nap mohón falja,
égeti lánggal, tisztító tűzzel, víz után vágyik
féktelen erővel.
Kék szeme oly bús, hogy szív szakad belé,
hévvel pezseg a víz bársony tenyerén,
hűs patakban mossa vétkét,
tisztítja bűntől lelke szennyét.
Borzongás éled erdő szélen
egy szív vérzik, alig dobban - bokor zizzen...
Piciny madár szárnyát tépi a túlparton,
rémisztőn rikolt rőt hangon,
patak vizét szennyezi, életét kell menteni,
sír keserv’ben - ő a gyönge, mégis él,
vaskarommal küzdött az életért.
Küzdeni érdemes hát?
Kábultság suhan hegyeken át - a láthatár
tapintja lét sugarát - de ejh késő már...
Alkonyra éj keríti épp a hurkot,
kíséri a tétova vakot.
Hagyjatok magamra! - üvölt a lélek,
zúzzon össze e sok vétek!
Látjátok, Ti néma halászok, valami piroslik ott...
Tán az éj kebelezte be a tüzes Napot?
Sodrás éled - selymes tincs homlokon,
vér némán fröccsen, utat tör a batiszton...
Ó a szem, a szem mily riadt! Keresi a fényt,
bárcsak napsugárral kikelet érkeznék!
eszeveszettül várja...
a patak vize vöröslőn szivárog át a féktelen Dunába...
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=121&catid=main
Hangosversként itt hallható!